[novella] Relatív értéktelenség

Gyakran megesik, hogy a létezés értelmén és lényegén gondolkozok. Látszólag -- legalábbis az enyém -- értelmetlen. Kézről kézre adnak mindenféle bizsuért, minek nem fogják hasznát látni életük során. Nem csak én vagyok ezen a sorson; sokunkkal bánnak így. Születésünkkor kaptunk egy számot, látatlanban határozták meg jövőbeni értékünket, mikor még ismeretlenek értékeink és jellemvonásaink. Miután ez megtörtént, kedvükre formálták kinézetünk, matériaként tekintettek reánk.

Első gazdámat nem volt esélyem látni, néhány társsammal együtt beszórt egy helyre, amit egymás között csak "gyűjtőnek" neveztünk. Innen szedtek elő minket, mikor éppen szükségük volt ránk. A legtöbb esetben szerencsésebb testvéreinkért cserébe adtak, kik a nagyobb számmal bírtak. Szóval első gazdánk ügyet sem vetett ránk, oly mértékben hozzászokott ehhez a furcsa adok-veszek játékhoz, hogy számára természetessé vált, de ez részünkről nem volt igaz. Mi voltunk a szerencsétlenebb fél ebben a gyötrelmes rendszerben. Rosszul bánt velünk, vagy ha egyáltalán bánt velünk, akkor is véletlenszerűen osztogatott minket. Egy napon én kerültem sorra. Új gazdám sem törődött sokat velem, mégis vette a fáradságot és szemügyre vett. Örömmel szummázta kinézetem és fiatalságom. Úgy gondolta -- ezt tőle hallottam --, hogy ha Ő lehetett volna első gazdám, akkor nem dobott volna el, gondosan őrzött és vigyázott volna rám. Ámbár tekintettel a körülményekre és a múltra, neki is tovább kellett adnia rajtam, így folytatódott értelmetlen bolyongásom, s nem láthattam kiutam, vagy hogy mennyi van még hátra.

Később sok ember kezében megfordultam, voltak, kik dobáltak és játszottak velem, voltak, akik perverz vágyaik kielégítésére használtak fel. Nem volt jó sorsom, kivétel nélkül bezárva tartottak és eszközként tekintettek rám. Végül viszont egy merőben új élménnyel szembesültem; kiválasztott testvéreimmel együtt egy különleges helyre kerültem, ahonnan csak ritkán vettek magukhoz egyikünket, kit soha többé nem láttunk viszont. Azt meséltük, hogy egy jó helyre kerülnek, ahol valódi célt kapnak és létezésük értelmet fog nyerni. Sokáig vártam soromra, miközben egyre több társam, sőt barátom távozott mellőlem, míg én maradtam egyedül. Nem tudom, meddig tartott ki ez az állapot, egyre jobban féltem; csak vártam, egyedül, társaság nélkül.

Aztán egyszer csak kivett abból a dobozból. Nem tudhattam, milyen sorsot szánt nekem, mégis úgy éreztem, fontos vagyok, mivel megkönnyebbült, mikor rám pillantott. Arra mégsem készültem fel, amit velem tett; fogott egy éles szerszámot és egy másik súlyosabbat, majd kis híján átszakított ütése hatására. Végeztével átfúrt kegyetlenül és erőteljesen szorítást éreztem minden irányból. A hátamat teljes felülettel érte valami számomra ismeretlen anyag, szemben viszont maradt némi szabad felületem, így mindent láttam magam előtt; egy ház belseje volt az, szépen berendezett helyiségnek tűnt, ahova rögzítettek. Időnként jártak-keltek előttem, gyerekek játszadoztak, vagy néztek egy különös eszközt, ami mozgó képeket mutatott. Később egy napon megremegett a föld, emiatt az emberek a legkülönb helyekre menekültek, ki egy asztal alá, ki egy csupasz fal mellé, s az egyik gyerek alám. Mikor véget ért a felfordulás gazdám idejött és megnézett engem, s környezetem. Azt mondta, hogy ha én nem vagyok, akkor gyermeke most nem élne. Rá zuhant volna minden, minek tartásával engem bízott meg.

Megmagyarázhatatlan érzés fogott el annak tudatában, hogy az a szőke kislány nélkülem halott lenne. Boldog voltam, annak ellenére, hogy semmit sem tettem, csupán itt voltam, honnét elmozdulni sem lehet. Ennek ellenére valami különös okból fontos volt jelenlétem. Talán mégis van értelme létezésemnek?