[novella] Sorban állás

Várunk. Hatalmas a sor, már nem is számoljuk a perceket. Előttem egy negyvenes éveiben járó, mégis fiatalos nő áll, mögöttem senki. Én voltam a szerencsés utolsó, aki a csúcsidőben érkezett. Nem is tudom, vajon órák, napok, vagy hetek teltek-e el, mégsem éreztük szükségét a siettségnek. Itt minden szép tiszta, világos, kellemesen meleg és párás a levegő, s a sort már kiálló, de még tovább nem haladható emberek meglepően jó társaságnak bizonyultak. Persze eme "status quo" időnként megtörik, mikor valaki kitöltötte papírjait és átadja helyét a soron következőnek. Úgy hallottam, hogy az ügyintézőnket nem látták még elhagyni pozícióját, így a legóvatosabb becslés szerint is már hónapok óta vesztegel itt. Bár -- természetesen -- mindez nem tudható, itt nincs sem naptár, sem óra.

Talán a Kedves olvasó most azt kérdezi, vajon miért nem "lázadunk" a bürökrácia eme mérhetetlenül lassú és általánosságban idegörlő szüleménye ellen. Nos, mint mondottam, kellemes a környezet és ha ez nem lenne elég, valamiért az éhség és a vizelés ingere is elkerül minket. Jóllehet, máig csak találgatni tudunk, mégis hogyan lehetséges az, hogy csupa hasonló szemléletű ember van itt, vagy ha esetleg valaki más nézetet is vall egy-egy aktuális kérdésben, akkor kellően nyitott és kellően értelmes vitapartnernek viszonyul? Igaz, most így leírva nem is vagyok benne biztos, hogy ezeket a beszélgetéseket vitának lehet-e nevezni. Sokkal inkább két, bizonyos szempontból ellentétes szempontot valló ember érvelésének sorozata, minek a végén megegyeznek, hogy egyik vélemény sem ésszerűtlen, se nem megalapozatlan. Mégis képesek elfogadni egymást és kellemes társaságot nyújtani a többieknek, még akkor is, amikor egyikük néha túlságosan gyakran használ olyan szavakat, mint "kellemes", "hogy", "és", vagy éppen a "vagy".

-- Hello, a nevem Móricz Dezső, ez itt a sor vége? -- Lépett hozzám egy magas férfi. Ekkor még nem láttam őt, de ennyit nem volt nehéz megállapítani. A hangról a nemet rendszerint könnyű meghatározni, míg a magasságot is, ha a hang tulajdonosa legalább egy fejjel magasabb nálunk.
-- toki! sina toki ala toki tawa mi?¹ -- Válaszoltam reflexszerűen. Hátrafordultam és kezet nyújtottam. -- ni, la mi jan Sotan Kolisa.² -- Mikor befejeztem a mondatot három dolog jutott eszembe kapásból: Az első arra vonatkozott, hogy tényleg magyarul beszélt-e. A második az alakjára való reakcióm volt, hiszem fiatal volt, korombeli és meglehetősen nyulga. A harmadik pedig a neve; Móricz De... Nem ő volt a kollégiumi szobatársam? -- Bocsánat, csak most realizáltam, hogy magyarul beszéltél. Te nem a...
-- Zoli? Tényleg te vagy? -- Mondta egy elképesztő vigyorral a képén. -- Ilyen hajjal alig lehet felismerni! -- Megragadta kezemet és már-már röhejesen nagy mozdulatokkal megrázta. Ekkor jöttem rá, hogy tényleg Ő az. Elkezdtem zavaromban nevetni.
-- Baszki Dé, te meg mégis mit keres itt, hogy kerülsz ide? -- Próbáltam mondani, de ekkorra már feltűnően fulladoztam a röhögéstől.
-- Áhh, tudod milyen vagyok. Ha van lehetőség...
-- Ja, ja, persze, emlékszem -- Kifújtam a felgyülemlett levegőt, köhintettem egyet, majd némi visszafolyott kacarászás mellett folytattam. --, de mégis mi a fene ment ennyire félre, hogy itt kötöttél ki?
-- Ne is mondd. A tavaszi szünetben összefutottam Anettel és elhívott valami buliba, ahol...
Itt a szavába vágtam.
-- Bocs, várjál má', hogy is hívták a pasiját? Valami 'd' betűs volt, nem?
-- Igen. -- Mondta kissé megilletődve a közbevágás miatt.
-- Nem is, Ádám volt! -- Szakítottam félbe újfent.
-- Ja, igen, tényleg.
-- Bocsi, hogy közbe vágtam, folytatsd csak. -- Most vettem észre, hogy mit is tettem... megint.
-- Szóval valami rosszul jött ki és hát... itt vagyok. -- Itt már éreztem, hogy kezd múlni a találkozásnak köszönhető kezdeti lelkesedése.
-- Ismerős... -- Mondá a bölcs, midőn felidézé történetét.
-- Veled mi volt? Rég láttalak.
Mély levegőt vettem, mit a mondat eleji hatáskeltésemhez kívántam felhasználni. -- Jah -- Majd a maradék levegő fokozatos kiengedése mellett folytattam. --, elmaradt pár sörözés... Otthon voltam akkor már vagy fél éve és hirtelen a semmiből megkeresett egy lány, akivel régen találkoztunk csak, de vagy egy éve még csak nem is beszéltünk...

Hirtelen megindult a sor. Nem értettem, mi történt, hogy mindenki mozgásba lendült, Dé pedig még annyira sem. Kiléptem a sorbol és érdeklődtem: "ike mi. taso sina sona ala sona e ni: ona li seme?" ³ Értetlen tekintet fogadott. Dé is hasonlóan nézett, egy furcsa beütéssel együtt, mely betudható volt az eddigi ittlét hiányának. Hirtelen azt vettük észre, hogy egy újabb ügyintéző érkezik egy másik ablakhoz. Érdekes kinézete volt az öregnek, mikor belépett egy kardott dobott az esernyőtartóba, majd gyorsan magára húzott egy olyan papi fehér palást-szerű dolgot a hétköznapi ruhájára. Látszott rajta, hogy nem éppen mai darab, mégis fiatalosan mozgott és tökéletesen simára borotvált volt az arca. Az ablak szélén látni véltem egy mérleget is, de ebben már nem voltam egészen biztos. Ezzel egy időben láttam meg a másik ügyintézőt, akinek fehér haja és hosszú szakálla volt, valamilyen furcsa -- jobb szó híján -- nyakáket viselt, amin keresztek voltak, az ablak sarkában pedig egy nagy köteg kulcs lógott. Társa belépésekor kihasználta a gyors felfordulást, felpattant -- látszólag ő sem volt rossz formában --, magához vette a hatalmas kulcscsomót és kinyitott egy ajtót, amin az eddig körülöttünk nyözsgő potenciális beszélgető partnerek kiviharzottak. Most láttam csak először a falakat, illetve láthattam volna, de csak gyönyörűen tiszta fehér csillogást láttam, a székek pedig ennek a "falnak" voltak nekitámasztva. A sor megtörésének hála a padlót is jobban szemügyre tudtam venni, s lám, jelölve voltak a sorok helyei. A sorban, ahol eddig és továbbra is álltam álltunk, a sorvezető egy kedves kis patakra hasonlított, melyben halak úszkáltak. A másik sorvezető egy sötétebb, apró fénylő pontokkal díszített sáv volt, középen egy halványabb, elmosott tejszerű vonallal, amin szabálytalan közönként pontokból álló szekerek álltak. Dé és én is földhöz ragadtak vagyunk, így inkább maradtunk a pataknál. Míg vártunk, szép lassan kibeszéltük azt a közel 1 évet, míg nem találkoztunk, mik történtek, satöbbi.

-- Jut eszembe, még a kavarodás előtt befejeztem az idekerülésem történetét? -- Szakítottam meg a szokásos csevegést.
-- Nem hiszem. Ott tartottál, hogy a csaj megkeresett, és... -- Nem folytatta a beszédet, de mutogatásából és vigyorgásából egyértelmű volt, mire célozgatott. Közben léptünk egyet előre.
-- Nyugi van, ott még nem tartunk. -- Vágtam közbe az egyre részletesebb előadásába.
-- Hát, akkor mondjad már!
-- Sz'al volt az a csaj, egyszer találkoztunk, régen dumáltunk, satöbbi, satöbbi, satöbbi, és hát alakulgattak a dolgok. -- Vettem egy mély lélegzetet, majd kiengedtem a következő szóval együtt. -- De... -- Fontos a hatáskeltés. Még egy lépés előre.
-- Mindig az a "de". -- Akartán kívül(?) csak még jobban ráerősített a hatásra.
-- De volt egy távoli "barátja", bár megjegyzendő, én inkább a megszállott szóval szoktam jellemezni, aki megkeresett minket és akció közben, háát... -- Összeszorítottam ajkaim és enyhén bólogattam, jelezvén a folytatás egyértelműségét. -- Tudod.
-- Ez már csak így megy, mi? Minden jó, aztán...
-- puff. -- Fejeztem be gondolatmenetét. Idő közben vagy öten végeztek már a sor elején.
-- Egész jól haladunk, nem? -- Mondta, s közben jelzés értékűen párszor hozzámütötte könyökét.
-- De, igen. Lassan én jövök.
-- Hát akkor, remélem még találkozunk. -- Nyújtotta felém tenyerét.
-- Viszont! -- Mosolyra állt arcom, kezet ráztunk.
Előre léptem, ekkor láttam meg ügyintézőm nevét: Peter Pope I. Miközben elpanaszolta, mennyire betett neki ez a feleslegesen erőltetett bürökrácia, kitöltöttem papírjaim, a szokásos adatok mellett a halál pontos helyével és idejével együtt, melyeket ha nem tud a kliens, akkor várakoztatják, míg kiderítik; így tudtam meg, hogy korábbi beszélgető társaim miért is voltak ott, ahol. Szerencsére(?) abban az ominózus pillanatban én éppen rápillantottam egy órára, lévén az ajtó mellett volt, amin bejött gyilkosom. Miután ez megvolt, alákapartam a nevem, majd szép lassan indultam meg kijelölt utamon, hátha még utolér régi cimborám, de sajnos nem így lett. Vajon összefutunk még?