[novella] Vonaton

Újabb vonat út Sehonnából Semmibe, pedig tegnap jöttem csak Semmiből Sehonnába. Nem volt egy különösebben izgalmas vagy eseményekkel tellő út, mégis überelte mai utazásomat -- gondolta Zoey, majd ránézett órájára, negyed nyolc volt, este. -- Nyáh, még három óra! -- Ezen információ hatására, mik ki is mondattak, bármely egyéb helyzetben megvető, de mégis helyeslő tekintetek vették volna körül őt, most azonban ez elmaradt. Az utolsó kocsinak az egyszer volt dohányzó részében ugyanis Zoey-n kívül csupán egy fiatal ember (már-már férfi) utazott, aki egy filmet nézett hordozható, több funkciós, telefonálásra is alkalmas készülékén, vagy rövidebben: mobilján. A rövid csendet egy telefon csörgése szakította félbe.

A vonal túloldalán Zoey barátnője beszélt (kivel a rossz nyelvek szerint hősnőnk romantikus kapcsolatot ápolt), s közölte, hogy a Ziváni átszállás miatt érdemesebb lenne átsétálni a legelső kocsiba, ugyanis így rövidebb utat kéne megtennie a leendő vonatáig és tűsarkúban minden egyes méter számít -- fejezte be érvelését Dia, kiről többet nem lesz szó, sőt, említve sem lesz, csak tetszett a név és nem lesz több név szerint ismertetett női karakter.

Barátnője hatására Zoey megkezdte hosszú utazását két vasúti személyszállító kocsin keresztül. Óvatosan kitolta, majd megfogta bőröndje fogodzóját, kínosan ügyelve hosszú, fehérre és feketére lakkozott körmeinek épségére, vett egy mély levegőt és megindult a (tű)sarkai által keltett és a falak által visszavert éles hangok kíséretében. A cipő szép volt ugyan, de sajnos nem járásra találták ki.

Minden egyes lépés kecses, légies, elegáns és fájdalmas volt egyszerre. Így tette meg útját új helyéig, odaérkezvén pedig próbált nem a piszkos kilincsekre és a kocsik közt található két vékony fém lemezre gondolni, melyeken át kellett lépnie. Legnagyobb szerencséjére új helye eredetileg egy üres, négy főnek szánt, páronként szemben állított székgől álló ülés-együttes volt. Most már nem az, ezek itt kizárolag az Ő tulajdonai, hova nem helyezhetik le hátsójukat mindenféle közönséges emberek.
Ebben a váróteremben (hol a célállomásra várnak) már többen voltak; a mellette lévő boxba épp akkor ült le egy helyes fiatalember és átlósan vele szemben egy négy tagú család foglalt helyet. Az anyából nem láthatott sokat, az apából még annyit sem, ki az ablak mellett ült Zoeynak háttal.
A lányokat viszont tökéletesen láthatta. Nővére lehetett a közlekedő folyosó felöli a másiknak, nagyjából tizenhat és tizenkét évesek, kik időről időre egymás kezét fogták és egymás mellkasára dőlve pihentették megfáradt fejüket. Szívesen nézte volna őket tovább ahogy egymást puszilgatják gyanúsan közel az ajkakhoz, azonban ez már túl feltűnő lett volna, így inkább elővette egyik általa eddig nem ismert kedvencétől a Tíz óriás indián című világsikerű ponyvát.
Bár figyelemelterelésnek szánta wannabe olvasását, helyette egy megunhatatlan és letehetetlen könyvet talált selymesen puha kezében. Az idő szaladt, a vonat is próbált -- a "csörgőket" nem erre találták ki --, a szemben lévő kislányok eltűntek szüleikkel egyetemben, helyüket más emberek vették igénybe, s a helyes srácnak is társasága akadt. Üres hely kizárólag Zoey mellett akadt. Legnagyobb szerencséjére, vagy tán éppen balszerencséjére egy korabeli, nála a cipője által nyújtott plusszal együtt megegyező magasságú, nem kimondottan jóképű, mégis helyes srác kért engedélyt helyet foglalni.
-- Persze, nyugodtan, ahová csak szerenél -- mondta Zoey vékony, de nem zavaróan vagy természetellenesen magas hangon.
-- Köszönöm szépen -- hangzott a válasz, táskáját letette az újdönsült ismerős és helyet foglalt Zoey jobbján, ki ekkor egy pillanatra megbánta az ahová csak szeretnél részt. Egyáltalán miért mondta ezt? Ő maga sem tudta pontosan.
Félénken jobbra fordult, hogy megnézhesse profilját, de enyhén mosolygós arcát látta meg maga előtt.
-- Remélem nem bántad meg, hogy _ide ültem. Egyébként Alex vagyok_ -- Zoey felé nyújtotta kezét.
-- Dehogy, semmi gond -- akaratlanul is elpirult --, Zoey vagyok -- adta kezét.
Alex finoman megfogta, kissé megemelte és csókot adott rá, mire Zoey enyhén megrezzent. Nem az ijedtségtől, sokkal inkább az izgalomtól. Az útitárs bajsza csiklandozta kezét, melyet egy kis kecskeszakáll egészített ki és egy szemüveg adta meg Alex külsejének félreismerhetetlen kettősségét, mit az igényesség és a hanyagság egyaránt jellemzett. Valami mégis felé vonzotta, s hosszú, órákon át tartó beszélgetésbe kezdtek, kezdtek volna, ha az a törékeny tünemény nem álmosodott volna el és borult volna rá a magányos író vállára.
Szeretlek -- mondta Zoey álmában.
-- Én is téged -- suttogta Alex Zoey fülébe, mire az kezdett magához térni.
-- Tessék? -- kérdezte és kinyújtóztatta végtagjait.
-- Semmi... -- felelte félénken -- csak gondolkodtam.
-- Akkor nincs gond -- mosolyodott el, s finom csókot lehet Alex ajkaira.

Ebben a pillanatban Alex szívverése sűrűbbé és erősebbé vált, míg Zoey és a többi utas képe egyre halványabbá vált. Hirtelen már csak egyedül ült a kocsiban.
Ki nem állhatta az ilyen szituációkat, hogy mikor épp kezdené elhinni az agya által generált valóságot felébred, s szembesül valódi helyzetével. Egyedül, magányosan, sőt szánalmasan ül a vonaton és egyre csak arra gondol, mennyire jobb lenne egy méterrel alacsonyabban lenni, többet nem érdekelné a magány, sem pedig szánalmas élete, vagy úgy egyáltalán az élet értelme és miben léte. Nem kellenne a hétköznapi hülyeségekkel foglalkoznia és nem kellene elviselnie a többiek véleményét. Talán egyszer végre megteszi és nem felszáll a vonatra, hanem aláfekszik. Na majd legközelebb -- gondolta magában, de ezek csak szavak voltak. Jól tudta, hogy ez úgysem fog bekövetkezni. Pedig még olcsóbb is lenne...