[vers] Sötét van

Sötét van.
Az ágyamban fekszek, s próbálok aludni.
Kinyitom a szemem; semmit látok.
Sötét van, korom sötét.

Lehunyom szemeim, fáradt vagyok, álmot látok, apámmal beszélek:
— Biztos? — így ő.
— Igen — így én.
— Akkor jól van — háton vereget.
Éreztem tenyerét, mire magamhoz térek —
tényleg éreztem.
Felriadok, kinyitom szemem, semmit látok, hátamhoz kapok.
Semmi.
Egyedül vagyok.
Csak én, a sötét, az ágy, a szoba, a huzat, a paplan, s künn a hold 's a csillagok.
Magányos vagyok.

Zümmögés a fülemnél.
Megfordulok, arcomhoz kapok, újra itt van.
Kiakadok.
Várakozok, szemet hunyok, majd elalszok,
újra itt van.
Ó, az az éhes bitang!
Hallom ismét, tapsolok.
Elkaptam.
Már aludhatok.
Vagy nem —
nikotinra szomjazok.

Felkapcsolom a kis lámpát, sötétet ad...
Ki van húzva.
Felkelek, megindulok, sötét van, tapogatok
magam előtt bután.
Valamit érzek. Valamit tapintok.
Puhát, keményet, de puhát tapintok,
embernek tetsző fogása.
Feljebb is próbálkozok,
negatív. Semmi van, csak sötét.
Kapcsolóra nyúlok, lámpát gyújtok.
A táskámat látom, rajta pulóverem.
Én tettem reá.
Hülye vagyok.

Dohányt veszek — magam sodrom! —,
papírt, szűrőt,
a zacskót halkan visszacsukom.
Minden alszik. Mármint mindenki más, természetesen.
Papír, filter, dohány, teker, sodor, nyálaz, sodor, sodor,
papír szakad, kiakadok.
Tíz perc alatt másodszor.
Újrakezdem[, részt kihagyok], elindulok,
sötét van a folyosón.
Lámpát kapcsolok.
Le a lépcsőn,
lefordulok,
le a lépcsőn,
le a reteszzárral!,
le az ajtóval!,
le az esti hideggel!,
rágyújtok.
Halovány fények, apró csillagok.
Több is mint kéne.
S milyen nagyok!
Szemüveget pucolok.
Kevesebb lett.
Sötét van.
Egyedül vagyok.
Etetem a rákot.
Bemegyek, egyedül.
Magányos vagyok legeslegbelül.

Felérek, leülök, lepakolok.
Toll táncol a csíkozott papíron.
Nem töltős az, golyósirón.
Visszafekszek, álmos vagyok.
Sötét van, 's csak én vagyok.

Hangot hallok, halk, de lépés.
Fantáziám gyújtást ad
[, folytatnám, ha értenék a belső égésű motorokhoz],
mi van, ha gyilkos,
betörő, vagy rosszabb,
sorozatban életoltó?!
Árnyékszéket öblítenek.
Ölés előtt ürít belet?
Kezetmosnak, ajtót zárnak,
megnyugodok.
Már ha tudok.
Képzeletem alkot nagyott épp',
túlzófokban, horror krimit.

Megnyugodok, de zavar a kérdés:
Mi lett volna, ha...?
Bolondságos elképzelés.
Sötét van, s egyedül vagyok,
legalább a szívem ver még.
Fáj is rendesen.
Mint mikor a bénát ütik működő részeken,
mindezt részegen.
Persze csak a rím kedvéért.

Végre alszok, álmodok egy lányról, ki... az enyém volt egykoron?
Furcsa képek régi érzés...
Ilyen hát, ha szeretsz, s viszont?
De már vége.
Nappal van, de belül... kevés.
Üresség és sötétség és abszolút nulla fok.
Ma indul a vonatom.

---

Napok jönnek, múlnak, telnek, eltévednek, megkerülnek,
otthon vagyok. Piciny lakás,
zárt az ajtó, fejhallgató,
hangos zene, nincs belátás.
Késő van már, sötét égen
apró, halvány csillagképek.
Oly' kevés ez, túl kevés is,
sötét van, vagy talán
még sincs.