[vers] Szerettem őt (eredeti)

Szerettem egy lányt annó,
úgy hittem boldog voltam akkor.
De jött a sors és közbeszólt,
nem tudtam, de éreztem,
hogy valami változott.
A világunk változott.
Más lett a hely, más a pozíció,
más a forgás sebessége, más az ember egészsége,
más a légkör, más a nyomás,
érzem már, 'hogy feszül a dobhártyám.
Más a rezgés, már a hullám,
remeg a hangszál.
Túl sok a basszus, túl halk a gitár,
diszharmóniában játszák a Bohém Rapszódiát.
Ez így nem működhet tovább.
Szabadság --
ez, mit ajánlok,
a nemleges válasz pedig nem létező opció,
csupán kitaláció.
A gondolat, vele vagy nélküle,
egy rossz döntés és nincsenek, csak vesztesek.
A Ragnarøk bekövetkezett.
Óðinn, Þórr, Loki, mind halottak,
az emberiség kihalt, világunk romokban,
s csak én maradtam egyedül
míg egy új teremtés nem lőn
és minden kezdődik újra legelölről.

Szerettem őt és újra szeretném.
Nem engedhetem meg, hogy megtörténjen ismét.
"Ami volt, elmúlt" -- mondta Voldemort,
s nem kérdőjelezed meg azt, kit úgy hívnak "Sötét Nagyúr".
Szerettem őt, tán még mindig szeretem,
de mennem kell tovább, mennem kell messzire,
hátra kell hagynom minden ingóságom, minden tulajdonom,
legyen mind a férgeké, a maradékon megosztozunk.
Nesze semmi, fogd meg jól!
Itt a kezem, nem disznóláb!
Vagy netán a vérszerződést preferálnád?
Túl nagy a nyomás, túl nagy a teher,
engedj el kérlek messzi rengetegbe.
Vedd el, vidd el innen messze,
én pedig majd megmagyarázom Petinek a Szentnek,
hogy hova is tűnt, hova lett a lelkem,
s miért kéne így is beengednie engemet az Édenkertbe.
Az újba, nem a régibe.
Nem hallottad? Felujították,
a Paradicsom 2.0 minden szegény lélekre vár!
Persze ára is van, ott a pontozott vonalon légy szíves és írd alá,
add el a lelked Jézus Urunknak, áfa nélkül --
nem nagy ár, ha vár a Királyság.
Te lehetsz a futó, sőt, te lehetsz a király,
míg nem jön az a fekete huszár.
Sakk és Matt -- vége már.
Kihúztak és megszülettél,
egy végtelen körforgásban a célhoz érni nincs remény.

Szerettem őt, pedig sohasem láttam
testközelből, négykézlábra
ereszkedve kúsznék felé,
könyörögnék, reménykednék,
de a remény halott, s nem jön vissza soha többé.
Elhagyott.
Elhagyott, egy kapcsolatba menekült, oly' bizonytalan,
minden lépés egyben szárnypróbálgatás,
csupán csapkodás és csapkodás csupán.
Fulladok. Nem megy az úszás.
Én próbáltam, tényleg, de nem tudok lebegni,
csak elsüllyedni le, ahol a mélység vár.
A mélység alíg másfél méterre a felszíntől.
Leér a lábam, érzem a friss levegőt,
még nem jött el az én időm.
Beszív, kifúj. Beszív, kifúj.
Köhögök.
Túl sok a bagó.
Ideje lenne abbahagynom.
Megyek haza. Magányos vagyok.
Nincs ölelés, de mégis visszafordulok.
Integetek bután és mosolygok.
Szívem megszakad, miért vagyok ekkora egy barom,
ez semmi nehéz, csak emberek közti interakció.
Hogy találok újra társat?
Hogy találok új reményt?
Hogy tanulok meg ellenállni,
hogy tanulok meg elköszönni?
Mert ez itt a vég
és nincs remény.
Egyedül fogok menni hazafelé.
A kérdés, később ez változik-e még?