[vers] Szerettem őt

Szerettem egy lányt annó.
Úgy hittem boldog voltam akkor,
de jött a sors és közbeszólt,
nem tudtam, de éreztem,
hogy valami változott.
A világunk változott.
Más lett a hely, más a pozíció,
más a forgás sebessége, más az ember egészsége,
más a légkör, más a nyomás,
érzem már, 'hogy feszül a dobhártyám.
Más a rezgés, más a hullám,
remeg a hangszál.
Túl sok a basszus, túl halk a gitár,
diszharmóniában játszák a Bohém Rapszódiát,
ez így nem működhet tovább.
Szabadság --
ez, mit ajánlok,
a nemleges válasz pedig nem létező opció,
csupán kitaláció.
A gondolat, vele vagy nélküle,
egy rossz döntés és nincsenek, csak vesztesek.
A Ragnarøk bekövetkezett.
Óðinn, Þórr, Loki, mind halottak,
az emberiség kihalt, világunk romokban,
s csak én maradtam egyedül
míg egy új teremtés nem lőn
és minden kezdődik újra legelölről.

Szerettem őt és újra szeretném,
nem engedhetem meg, hogy megtörténjen ismét.
Ami volt, elmúlt, elszállt mint a falevél,
megmenteni nem lehet, lezárták a láda fedelét.
Mégis, szerettem őt, tán még mindig szeretem,
de itt kéne hagyni mindent, elmennem a végtelenbe és tovább,
mert nekem itt már túl nagy a teher és túl nagy a nyomás,
nem bírom a súlyát, inkább hátrahagynám, úgysem lesz rá szükség odaát.
Vegyétek hát nyugodtan, vigyétek el innen,
én pedig majd megmagyarázom Petinek a Szentnek,
hogy hova is tűnt, hova lett a lelkem,
s miért kéne így is beengednie engemet az Édenkertbe.
Az újba, nem a régibe.
Nem hallottad? Felújították,
immáron a Paradicsom minden szegény lélekre vár!
Persze ára is van, ott a pontozott vonalon légy szíves és írd alá,
add el a lelked Jézus Urunknak, áfa nélkül --
nem nagy ár, ha vár a Királyság.
Te lehetsz a futó, sőt, te lehetsz a király,
míg nem jön az a fekete huszár,
sakk és matt -- vége már.
Kihúztak és megszülettél,
egy végtelen körforgásban a célhoz érni nincs remény.

Szerettem őt, pedig sohasem láttam
testközelből, négykézlábra
ereszkedve kúsznék felé,
könyörögnék, reménykednék,
de a remény halott, s nem jön vissza soha többé.
Elhagyott.
Elhagyott, egy kapcsolatba menekült, oly' bizonytalan,
minden lépés egyben szárnypróbálgatás,
csupán csapkodás és csapkodás csupán.
Fulladok. Nem megy az úszás.
Én próbáltam, tényleg, de nem tudok lebegni,
csak elsüllyedni le, ahol a mélység vár.
A mélység alíg másfél méterre a felszíntől.
Leér a lábam, érzem a friss levegőt,
még nem jött el az én időm.
Beszív, kifúj. Beszív, kifúj. Köhögök.
Túl sok a legevő, vagy túl sok a bagó?
Akárhogy is, ideje lenne abbahagynom.
Elvégre nem vagyok, csak egy belülről rohadó
írogató nevenincs, szociális visszamaradott.
Társaságom nem nagy, sosem volt és soha lesz,
a hitem már odavan, a bizalmam meg odalett.
Nem kellenek a tanácsok, még a szavak is üresek,
majd segítenek a barátok, 's a zöld és barna üvegek.