[dal] Szubjektivitás

A magány elér, de én elmegyek elé,
Mert ha úgyis elkerülhetetlen,
Miért ne menjek én?

A halál repítene a képzelet felé,
Hát inkább leszek magányos,
Mint föld alatti rém!

És

Nem érdekel a következmény, nem érdekel a szó,
Miért ne csinálhatnám,
Ha ez hozza a jót?

Ártalmas meg minden és hát nem nekem való,
Annyira sem gyanús,
Mint Trójában a faló.

A

Hangszeremet leszólják, hogy csak egy kis gitár,
Hát tudd meg, a gitár is
Csak egy elbaszott szitár.

A hajam hosszú volt régen, de levágattam én.
Arcról fel sem ismernek,
Rám nem figyel a nép.

Mert

Nem vagyok különleges, még nem alkottam nagyot.
Az idő jön és aztán megy,
Tán még alkothatok.

Néha egy-egy dallam megtalál és aztán írok.
Ha egy számomat felveszik
Én többet nem sírok.

De

Eddig nem találtam közönségem, nem hallgatott vagyok,
Próbálkoztam, elbuktam
És fel sem adhatom.

Sokat hagytam félbe már, ezt nem tagadhatom,
Legyen végre kész munkám
És hangot adhatok.

Befejezetlen